Próbáltál már egy nyolckarú polipot felöltöztetni? Ha van otthon egy, esetleg két totyogód, akkor vedd úgy, hogy igen. Ha választhatnék, én lehet, hogy a polipot választanám. Vagy a kutyát, esetleg a tejes dobozt. Bármit és bárkit, csak ne az ember gyermekét, aki ha meglát egy tiszta pelenkával , és némi váltásruhával a kezemben, akkor elkezd az ellenkező irányba futni, de úgy, hogy közben engem néz. Elesik, nyilván. Aztán már nem lehet tudni, hogy azért üvölt, mert beütötte magát valahova, vagy azért, mert hirtelen elkapom, és megpróbálom kicserélni azt a pelenkát, ami akkorára duzzadt már a sok belevalótól, hogy a padlót verdesi.
Jöjj, gyermekem, jöjj és öltözz most fel velem,
(Ő meg csak visít és sikítoz, mikor tiszta pelenkával és ruhával közeledem.)
S mint harcos, ha ellenségre talál:
fejem megfájdul, mert a kisded csak torka szakadtából ordibál.
Öved délkörét oldozd meg hamar:
minden tájnál szebb földövet takar mikor kiesik a szar.
A kakis pelust vesd le, oly feszesen
tapad; más nem lát bele, de nekem
hadd suttogja a pelus susogó
esése, hogy most együttműködsz velem.
Cumidra régtől féltékeny vagyok,
de megnyugtató, mikor pici szádba visszarakod.
Oly szép vagy, ha felvenni ruhád megengeded:
kibukkanó nap nyári kert felett.
Cipődet ne rúgd le, gyorsan vedd vissza; hiszen egyetlen porcikád, a talpacskád,
Még tiszta! Szemed a könnyektől csupa fény,
A hisztitől a hajadba kent takonynál nincs is szebb diadém.
Ily fehér bodyban égi angyalok
szállnak a földre; magaddal hozod
azt, mit Mohamed Paradicsoma
ígér nekünk, örök könyörgést, noha
a kísértet is fehérben jár,
de tőled égnek folyton a hajam áll.
Engedd szabaddá édesanyád kezét,
hadd nyúljon alád, mögéd és közéd.
Kisbabám! Frissen fölfedezett
földem, melyet bejárok, fölfedek,
aranybányám, országom, hol a mindenség
én vagyok, egyeduralkodó,
s boldog pionír, miközben szemed fényében a szikra
beszél és elmondja: ez a pelus amúgy köszi anya, tiszta.
A lélek úgy teljes, ha szót fogadsz,
s a test akkor egész, ha öltözködés közben visítva nem vonaglasz.
Az ékszer nem kell, az csak elvakít,
mintha Atlanta kincseket hajít,
s a bolond anya szeme ottragad
folton, taknyon tápszeren, mert azt látja csak,
amit mosni kell, meg a hegynyi feladat,
amatőr-öröm. De ennyi kevés.
Fej, nyak, derék, kar, láb, comb, csípő, kezek:
Hihetetlen, ha öltözni kell, ezek milyen merevek!
A bűn nem bűn, és itt nem incseleg
az ördög sem. Engedd le kezedet!
Tárd szét magad, ne félj tőlem, ahogy
föléd hajlok. Gondold: jóakaród vagyok.
Mezítelenül is gondoskodom rólad,
De nem lehetne, hogy most az egyszer megadod magad?
Spira Eszter
