Sokszor hallod a férjedtől, hogy segítek, amiben tudok. Te pedig ilyenkor megnyugszol, hogy hát valóban, segít és igyekszik ez a szerencsétlen. A maga módján. Aztán néha elgondolkozol: vajon neked tényleg a segítségére van szükséged, vagy inkább arra, hogy kivegye a részét? Most előre lelövöm a poént; nem segítségre szorulsz, hanem munkamegosztásra. Ja, és ez pedig nem egy feminista kiáltvány, inkább csak egy kis helyzetértékelés.
Ragozhatjuk akárhogy
A szülőszobán vagyok. Fekszem. Annyira fáj mindenem, hogy csak arra tudok gondolni legyen már vége. Mindegy hogyan. Felőlem a fülemen keresztül is kiszedhetik belőlem a babákat, csak valaki csináljon már valamit. A férjem az ágyam mellett ül egy széken. A telefonját nyomkodja, facebookozik, ezért amikor megcsörren a telefonja, egyből felkapja. – Most nem tudok beszélni, éppen szülünk-mondja. –Igen, képzeld-folytatja, nagyon ügyesek vagyunk, ikrekkel basszus a 38. hétig bírtuk, nagyon durva. –Figyi, most tényleg nem tudok beszélni, mert mindjárt operálnak minket.
Eltelt három nap. Otthon vagyok. Épp cumisüvegből etetem egyszerre az újszülött ikreket. A férjem az íróasztalánál ül, dolgozik és közben gyönyörködik az ikerbabáink látványában. Megint csörög a telefonja. –Most nem tudok beszélni, épp etetünk. –Nem, nem szoptatunk, nem tudunk egyszerre kettőt szoptatni.- mondja.- Jaj nagyon ügyesek vagyunk, már alig fáj a sebünk. Én meg ott görnyedek a két kis csoda felett és hirtelen úgy tör fel belőlem a kacagás, mint Leó babánkból a tápszer evés után. –Szoptatunk, mi?- kérdezem és közben potyognak a könnyeim a nevetéstől.
Ragozhatjuk az igéket akárhogy, attól még én szültem, te ültél. Engem operáltak, te kint vártál. Én nem szoptatok, te pedig jó lenne, ha etetnél. Tíz éves Beni fiunk negyedikes, nemrég tanulták az ige szófajt, így az igék ragozását is. Azt gondolom, hogy a tíz éves gyerek jobban tisztában van azzal, hogy mikor használjuk az ige többes szám első személyű alakját, mint az édesapja.
„Fáradt vagy, s én is érzem, hosszú volt a nap, mit mondjak még? A tárgyak összenéznek és téged dicsérnek“
Úszik a lakás. Mondhatnám, hogy ez csak ma van így, mert kivételesen a körülmények összeesküdtek ellenem. De azt is mondhatnám, hogy front van és ma a babák sokat sírtak, viszont keveset aludtak. Hogy jön a foguk és fáj a hajuk. De nem erről van szó. Egyszerűen most „csak“ ennyi fért bele. Mert a többes szám első személyű igék használata helyett a kedves férjem manapság új taktikát alkalmaz.
Délután négy óra van és én a játszószőnyegen vagyok az ikrekkel. Az egyikük a szoba sarkában próbál felkapaszkodni a dvd-s polcra, a másik baba a macskát markolássza annak reményében, hogy így sikerül haladnia valamennyit. A férjem az íróasztalánál ül és dolgozik, csöng a telefonja. – Most nem tudok sokáig beszélni, mert le kell adnom valamit határidőre.- Igen, képzeld, az Eszter olyan, mint a terminátor: minden nap tornázik, süt-főz, mos, takarít, babázik és még dolgozik is itthonról, nagyon durva! -mondja. –Én nem is tudom honnan van ennyi energiája, de nagyon klassz csaj, büszke vagyok a feleségemre- folytatja. Tényleg nagyon kedves tőle. Mindenkinek jól esik az elismerés! A fenti alcímet Radnóti Miklós Tétova ódájából vettem kölcsön. Radnóti is csodaszép szavakkal dícsérte szerelmét. Megható nagyon! Fanni, nők millió és én is köszönjük szépen az elsimerő szavakat. Az ige ragozás, a költészet és egyéb pátosz azonban nem sokat lendít a helyzetünkön.
Tudod, hogy szívesen segítenék Drágám!
A helyzet fokozódik. Nincs iskola, mindenki itthon van. Mindenhol pisis pelenkák, szennyes hegyek, mosatlan edények, a szoba közepén egy porszívó. Ha létezne képes értelmező kéziszótár, a káosz szócikk mellett a mi lakásunk képe díszelegne. Dél van. Az összes gyerek még pizsamában, a „nagyok“ kócosan üveges tekintettel bámulnak valami bárgyú Netflix sorozatot. A babák hol sírnak, hol elvannak, de valamelyiket mindig tartani kell, ha nem akarok megbolondulni a folyamatos sírástól. A reggeli maradványai még az étkezőasztalon, pedig lassan az ebédet kellene tálalni, de ahhoz talán meg kellett volna főzni. 18-a van, ma kell befizetni az iskolai ebédet az e-krétán. Délután tornára kell vinni a gyereket, holnapra kiselőadást kell készíteni a másik gyerekkel, az ikrekhez nemsokára jön a konduktor. Délután egyébként a védőnő is jön. Nincs itthon semmi, be kell vásárolni. –Anya, hol vannak az alsógatyáim? A szekrényemben egy sincs- kiabálja szemrehányó hangon a gyerek a szobájából. –Ha nincs a szekrényemben, akkor lehet, hogy mind a szennyesben van?- folytatja. Logikus következtetés. - gondolom magamban és eszembe jut, hogy egy hete nem szedtem le a ruhákat a szárítóról és nem szedtem ki a fehérneműket a szárítógépből. Hátha ott akad egy! Megállok egy pillanatra, a férj felé fordulok, hogy szóra nyissam a számat, de ő megelőz: -Tudod, hogy szívesen segítenék, de annyi munkám van mára, hogy képtelenség, sajnálom! De te olyan klassz vagy, minden szuper lesz, meglátod!
Nem segítség kell ide, hanem egy munkatárs
Ahogyan azt a legelején említettem, se neked, se nekem nem segítségre van szükségünk otthon, hanem munkamegosztásra. A munkamegosztás pedig nem az, hogy a férj dolgozik, te pedig mindent megoldasz. A kisbabát nem együtt hordjuk ki, nem együtt szüljük meg és nem együtt szoptatjuk. A többes szám első személy alkalmazása ezután következik. A férjednek nem segítenie kell, hanem kivenni a részét. MINDENBŐL. Neked pedig nem agyonstrapált super woman-nek kell lenned, akiről épphogy csak a szuperhős köpeny hiányzik, hanem valakinek, aki nem dől be egy kis hízelgésnek azért cserébe, hogy egyedül küldik ki a csatatérre. Mert ez bizony kőkemény csatatér. Pszichológiai hadviselés, ahol éjszaka nemalvással, napközben változatos módszerekkel szedik ízekre az ember idegeit. De csak akkor, ha egyedül vagy rá. Abban a pillanatban, hogy a férjed a munkatársadként lép fel melletted, a csatatér otthonná változik. Egy család otthonává.
Beszélj hozzá!
Sok férfinak fogalma sincs arról, hogy milyen volumenű feladat hárul az édesanyákra. Sokan csak azt látják, hogy mire hazaérnek a munkából rend van otthon, a táskák bepakolva, a ruhák a szekrényben összehajtogatva, a hűtő tele, te pedig igazi Stepfordi feleséghez méltóan mosolyogva álldogálsz a kikeményített rakott szoknyádban egyik lábadról a másikra helyezve a testsúlyodat, mert valójában mindjárt elájulsz a fáradtságtól. Fontos, hogy beszélj róla. Fontos, hogy meg tudjátok beszélni hogyan lehet mindenkinek egy kicsit könnyebb. De, ami a legfontosabb, hogy ne a klasszikus férfi-női szerepkörök mentén történjen ez a beszélgetés. Ti egy család vagytok, egy olyan egység, ahol a munkamegosztás szempontjából a nemiségnek nincs akkora jelentősége. Amikor volt, akkor a férj úgyis úgy élte meg, hogy ő is terhes volt, ő is szült és ő sem szoptatott. Mostanra mi változott?
Tanulj a mestertől!
Kedd délután van. Mindenki itthon van. A „nagyok“ a szobájukban játszanak, a babák a délutáni alvásukból ébredeznek. Lesz itt hatalmas sírás mindjárt! Épp online spanyol órám van. Csöng a telefonom. – Most nem tudok beszélni, mert spanyolom van. –Igen, képzeld spanyolul tanulok.- Á a férjem szuper rendes, egész nap dolgozik, de közben intézi a babákat, hogy tudjak tanulni, dolgozni, tornázni. Most is pont ébredeznek, de ő már rohan is, hogy kivegye őket. Hihetetlen, hogy mennyi energiája van! – De most tényleg mennem kell! Leteszem a telefont és a férjem felé fordulok: -Édes, most, hogy kivettük a babákat, akkor bekapcsoljuk a porszívót és utána megfőzzük az ebédet? Esetleg a gyerektől is kikérdezhetnénk a verset. Annyira szerencsések vagyunk, hogy ilyen férjünk van, vagy, hogy nekem van, izé.....
