Mary Poppins szak levelező mesterképzés

Minden ember másmilyen. Van, aki kisgyerekkorában babázik, öltöztet, hajat fon, játékból felmos, főz, teáztatja és megeteti a plüsseit, a maradék időben pedig kézműveskedik. Akad olyan is, aki bújócskázik, vhs videókazéttákból várat épít (már, ha az illető a 80-as 90-es években volt kisgyerek), szerepjátékot játszik, autózik, vagy legózik. És olyan is van, aki nem szeret annyira egyedül játszani, csak másokkal, esetleg mindent megun, és mindig valami új játékba kezd, hogy aztán azt is egy pillanat alatt megunja. És ebből tulajdonképpen egyértelműen következik az is, hogy felnőttként sem minden ember feltétlenül arról ábrándozik, hogy naphosszat üljön a szőnyegen egy gyerekkel, akinek csorog a nyála, és dudorászva, dalolászva végig játssza vele az ő kisgyerekkorát.

Emlékszem, hogy amikor a családban megszületett az első kisbaba, csak ámuldoztam, hogy hogyan változott meg az unokatestvérem- és vele együtt az egész lakása is -számomra egyik napról a másikra. Előző nap még ugyanolyan „lányként“ indult a kórházba szülni, három napra rá pedig lett egy teljesen új, magabiztos, félig dalolászó hangszíne, a kisugárzása teljesen megváltozott, és a tudata is kissé beszűkült, például egyáltalán nem olvasta az aznapi híreket. A lakása, az a lakás, ahol szinte először buliztam felnőttekkel és ittam alkoholt,- mintha egy teljesen új világgá változott volna-  minden pórusa árasztotta magából a babaillatot. Itt egy kiskád, ott egy babaágy, a sarokban az asztalon egy ijesztő készülék, aminek anyatej szaga volt, és nemcsak egy fejőgépre emlékeztetett, de konkrétan az is volt. Hirtelen úgy éreztem magam, mint Dorothy, akit a forgószél felkapott, és többé már nem Kansas-ben van, hanem valahol a szivárványon túl, ahol minden idegen, egy kicsit büdös és illatos egyszerre, és az ottani tevékenységek véghez vitele teljes mértékben meghaladja a képességeit. A különböző tárgyak és eszközök elnevezései  még csak halványan sem tűntek ismerősnek, és el sem tudtam képzelni, hogy mi fog történni, ha egy hirtelen ötlettől vezérelve az unokatestvérem a kezembe akarja adni azt a kis piros pokrócba bugyolált ráncos 2,5 kg-s csomagot. Márpedig a kezembe adta. Az egyébként töménytelenül cuki kis csomag pedig egyből belopta magát a szívembe, de ennek ellenére a dolgom végeztével boldogan távoztam a lakásból, és léptem vissza abba a világba, ahol én is teljes értékű és magabiztos embernek éreztem magam. A félig felnőttek, félig gyerekek világba. Ebben a világban ugyanis pont annyi kötelezettségem volt, mint egy iskolás korú gyereknek: korán kelni, elmenni dolgozni, munka után megcsinálni azt a néhány apró kötelező feladatot, amit kellett, és utána azt csinálhattam, amit csak akarok. Sőt! A munka utáni apróbb kötelező feladatokat is el lehetett néha bliccelni, akárcsak annak idején a kémia házit. Maximum nem volt már egy darab tiszta bögre sem, és kongott a hűtő az ürességtől, de ezt nagyjából senki nem kérte rajtam számon. Ilyenkor rendeltem egy pizzát és műanyag üvegből ittam hozzá a zéró kólát. Aztán, amikor már tényleg elfajultak a dolgok, vagy egyszer csak kedvem szottyant megcsinálni, nekiálltam és fényesre suvickoltam a lakást, elmentem bevásárolni, és főztem előrecsomagolt tortellinit, amit leöntöttem ikeás barna mártással. Mindezért rettenetesen büszke voltam magamra, és úgy tálaltam fel a kedves férjemnek, mint valami Michelin csillagos fenséges fogást. Ő pedig eljátszotta, hogy valóban fantasztikus az étel, amit eléraktam 

Hősként, vagy űrlényként, esetleg külön kasztként tekintettem az unokatestvérem féle anyukákra, és mindig arra gondoltam, hogy biztosan létezik valamiféle titkos továbbképzés, amit ezek a „mesehősök“ elvégeznek, mielőtt elhagyják a kórházat a szülés után. Egy olyan képzés, ahol pontosan megtanítják, hogy hogyan kell megfogni a kisbabát, hogy ne törd el és ne ejtsd le, hogy hogyan kell megvígasztalni, ha sír, és egyáltalán mihez kell vele kezdeni otthon, hogy életben maradjon. Az anyuka ismerőseimről azt gondoltam, hogy valami titkos szektának a tagjai, a beavatottaké, akik mindezt már tudják, csak féltve őrzik a titkukat előttünk, kívülállók előtt.

Amikor beüt az anyaság

Amikor terhes voltam az elsőszülöttemmel, akkor szépen elképzeltem, hogy majd lesz itt egy szülés, utána hazamegyünk, a baba pedig édesen szopizni fog, büfizik és alszik. Elképzeltem, ahogy felöltöztetem cuki ruhákba, megyünk az állatkertbe, tologatjuk a babakocsit, miközben a nap sugarai melengetik ifjú szülői lelkünket. Láttam magam előtt a sok-sok cuki játékot, ruhácskát, babaszobát, és úgy éreztem, hogy nincs is itt semmi titkos tudás, csak annyi az egész, hogy ez a sok szép dolog beköltözik az életünkbe.

Persze voltak intő jelek. Például amikor elmeséltük a családnak és a barátoknak, hogy kisbabánk lesz, akkor elhangzottak ilyen mondatok, hogy: - Addig aludjatok, amíg lehet! Meg az, hogy: - Na akkor vége a bulizásoknak, színházba és moziba járásnak! És az, hogy: -Ugye arra felkészültetek, hogy az egész eddigi életetek véget ért? De ezek a hangok olyanok voltak, mint amikor a repülő megkezdi az ereszkedést, a füled teljesen bedugul,  és közben a stewardess valamit magyaráz, amiből te úgyis csak egy egészen halk duruzsolást hallasz, és azt csinálsz, amit jónak gondolsz: hátradőlsz a gondolataidba mélyedve, bekapcsolod a biztonsági övet, és várod, hogy végre megérkezz.

Az én landolásom Anyaországban fogalmazzuk úgy, hogy finoman szólva nem volt zökkenőmentes. Akadt némi turbulencia. Utólag most már tudom, hogy senkinek sem az, de erről akkor még fogalmam sem volt. Abból, amit előre elképzeltem és elterveztem, nagyjából annyi valósult meg, hogy lett egy kisbabám. Így négy gyerekkel később  persze már tudom, hogy ez a lényeg, és semmi más nem számít, de akkor teljesen meg voltam róla győzödve, hogy minden azért indult be olyan nehezen, mert én nem voltam felkészülve. A gyerek nem természetes úton született, hanem császárral, eszebe ágában nem volt szopizni, viszont magától még csak kakilni sem tudott, szabadidejében pedig előszeretettel üvöltött, azt persze sokat, hangosan és látszólag ok nélkül. Az egészet ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor megveszed az ikeában a hőn áhított, tökéletes és csodálatos álmaid gardróbszekrényét, hazaviszed, és csak akkor lesz belőle szekrény, ha minden egyes elemét te rakod össze. Márpedig te még az életedben nem raktál össze semmit, még egy szöget sem vertél be a falba, és hiába van ott az útmutató, amiben pontról pontra le van írva, hogy mit mihez illessz, és mi miután következik, akárhányszor azt hiszed, hogy na most, most aztán tényleg menni fog, a váz újra és újra atomjaira hullik szét, te pedig kezdheted az egészet előről. Pedig tudsz olvasni, átnézted, szinte már kívülről fújod az útmutatót, minden eszközöd megvan az összerakáshoz, mégsem akar belőle bútor kerekedni. És minden egyes kudarc után egyre idegesebb vagy, egyre kevésbé érzed magad kompetensnek, és egyre jobban meg vagy róla győződve, hogy ez neked nem fog menni. Ettől persze már azt is rosszul csinálod, amit a legelején még tökéletesen, és egy pillanat alatt megoldottál.

Van némi különbség persze a szekrény és a gyerek között, de nem is olyan drámai, mint ahogyan most képzeled. A szekrény nem üvölt, és beállíthatod a sarokba, hagyhatod a fenébe bármeddig. Ugyanakkor biztos lehetsz benne, hogy akárki jön majd hozzád látogatóba, az lesz az első dolga, hogy elmondja neked, mit is csináltál rosszul, és hogyan kellett volna összeszerelned. Eleinte csillogó szemmel hallgatod majd őket, de amikor mindannyian egy teljesen más módszerről akarnak meggyőzni, rájössz, hogy valójában ők sem tudják, hogy hogyan kell, vagy az a módszer, amit javasolnak, csak az ő szekrényüknél vált be, a tied továbbra is szétesik. Ráadásul legbelül valahol érzed és tudod, hogy te mindent úgy csináltál, ahogyan kell, és működni fog az, ha türelemmel csinálod, de most mégis teljesen elbizonytalanodtál magadban. Egyre csak kerülöd a ruha kupacot, mert a régi szekrényed már jóval korábban eladtad, hogy az újnak legyen helye, így a ruhák szanaszét hevernek a lakás különböző pontjain. A kupi csak nő és nő, amíg egy nap már olyan szintre hatalmasodik, hogy veszel egy mély levegőt, leülsz és újra nekilátsz a szerelésnek. És akkor egyszer csak sikerül! A szekrény készen van és gyönyörű, pont olyan, mint amilyennek elképzelted! Nagyon büszke vagy magadra, csak állsz és gyönyörködsz benne. Aztán elkezdesz belepakolni. Szépen, akkurátusan Marie Kondo módszerrel rakosgatod be a holmikat egymás után. Amikor már kezdenél teljesen felszabadulni és igazán élvezni a munkád gyümölcsét, egyszer csak leszakad az egyik polc, és minden amit eddig szépen, akkurátusan belepakoltál, kizuhan a földre. Az egész mindenség káoszba fullad.

A gyereknevelés, vagy inkább az egész anyaság úgy mindenestül pont ilyen.

Csak tudnám, hogy ő hogy csinálja!

Minden anya meg van győződve róla, hogy ezt az egész baba-gyerek gondozást és nevelést lehetne sokkal jobban csinálni. Sőt! A legtöbben úgy érzik, hogy ehhez a feladathoz bizony kevesek, talán rosszul is csinálják, mások viszont szuperül boldogulnak. Vajon honnan ered ez a bizonytalanság? Miért tűnik mindig úgy kívülről, hogy a másiknak könnyebb, jobban megy, és egyáltalán mire jó ez az állandó hasonlítgatás? Arra biztosan, hogy az ember rosszul érezze magát a bőrében. Minden más esetben viszont teljesen felesleges és abszolút zsákutca is. Bármennyire is univerzálisak a baba és gyerekgondozással kapcsolatos problémák, jó lenne ha egyszer és mindenkorra megértenéd: MINDEN EMBER MÁS. Ugyan nehéz ezt feldolgozni, de a gyerekek is EMBEREK (még ha kisállatok módjára is viselkednek néha napján), ezért ők is mind önálló, egyedi kis entitások születésük pillanatától fogva.

Pinterest mami, Instaanyu és ősanya  avagy Alien versus Predátor

A hasonlítgatás mellett a másik nagy ellensége minden édesanyának az egymás becsmérlése. A bcsmérlés valószínűleg egyenesen következik a hasonlítgatásból, hiszen kritikusnak lenni még mindig szalonképesebb, mint irígynek. – Én biztos nem tömném azt a gyereket szénhidráttal, biztos ezért pörög egész este és nem alszik éjjel semmit! – Ha igény szerint szoptatnád nem üvöltene egész nap! – Miért nem veszel a mosható pelenka helyett eldobhatót, hiszen azt az időt, amit a mosással töltesz, tölthetnéd inkább a gyerekkel! – Minek adsz a gyerek szájába cumit, nem fogod tudni róla leszoktatni? – Miért nem hagyod néha sírni, már így is elég akaratos ez a gyerek? – Hogy hagyhatod sírni szegény babát, megrendül benne az ősbizalom! – Miért nem ülsz le gyurmázni a gyerekkel, hát minek az a sok vacak műanyag? – Miért nem veszel rendes játékokat a gyereknek ahelyett, hogy hagyod, hogy egy üres flakonnal játsszon? – És hogy lehet bölcsibe adni egy ilyen kicsi babát, ezek szerint neked fontosabb a karriered, mint a saját gyereked? – Miért nem adod már bölcsibe azt a szerencsétlent, látszik rajta, hogy nem fejlődik tovább, mert unatkozik már veled?

Ezt a felsorolást a végtelenségig folytathatnánk, de biztos érted: senki sem elég jó anya. 

Nincs, bónusz, a teljesítmény értékelést végző személy szeszélyes és igazságtalan, a műszak 0-24 óra a hét minden napján, túlóra díjat nem fizetünk, érdekli az állás?

Nagyon érdekes, hogy a gyerekünk első lélegzetvételétől kezdve a mi utolsó lélegzetvételünkig- azaz egy életen át - képesek vagyunk azon tipródni, hogy vajon jól csináljuk-e ezt az egész anyaság bizniszt. És azon, hogy egyáltalán hogyan kellene jól csinálni, valamint, hogy miből fog kiderülni, hogy jól csináljuk. Ha az anyaság egy munkakör lenne, akkor logikusan következne belőle, hogy a munkáltató a gyermekünk. Csakhogy a munkáltató visszajelzése sajnos nagymértékben függ az adott főnök aktuális életkorától és életszakaszától, pillanatnyi szeszélyétől, és hogy csomagoltál-e neki uzsonnára csokit, unikornist, kicsi kék Porschét, vagy csillámport. Gondoljunk csak a 0-8 éves korig terjedő : - Te vagy a legjobb anyuka a világon, nagyon szeretlek anya! időszakra, vagy a 13-18 éves korban vulkánként kitörő: Te vagy a legrosszabb anya a világon, gyűlöllek! periódusra. Illetve a 25-36 éves kor között - nálam mint „gyereknél“ most épp zajló- : – Muszáj mindenbe beleszólnod, hát miért nem tudsz felnőttként kezelni Anya? hullámvasútra. Ami utána következik, abba egyelőre bele sem merek gondolni! Ember legyen a talpán, aki ezek után el tudja dönteni, hogy most ő a legjobb, a legrosszabb, vagy épp középszar édesanya. Egy biztos: nem a munkáltatótól, nem is a társanyáktól, nem a Télapótól, és még csak nem is a külvilágtól fogjuk megtudni, hogy jók vagyunk-e vagy rosszak. Egyszerűen csak el kell fogadnunk, hogy ebben a munkakörben sem fognak minket úgy értékelni, mint ahogyan azt megérdemelnénk. Lássuk be, hogy nem egy nutellás pirítós feltálalása után várnánk a pozitív visszajelzést és a csillogó szemeket. Sokkal inkább egy olyan éjszaka után, amikor a gyerek annak ellenére üvöltött 12 órán keresztül, hogy te ütemesen ringattad, miközben a fülébe suttogva elénekelted neki a világ összes altató dalát. Egy ilyen éjszaka után korrekt lenne, ha a gyerek rád nézne és azt mondaná: - Anya, jön a fogam, fáj az ínyem, a hasam is csikar a sok répától, ne haragudj, nem bírtam aludni és csak te kellettél nekem, köszönöm! De jellemzően egy ilyen éjszaka másnap reggelén csak egy jól irányzott sugárban lehányás következhet, mert a sok üvöltéstől valószínüleg felfordult a gyerek gyomra. Végülis ez is a véleménynyilvánítás egyik formája.

Egy az isten anya és a tanácstalanság az ő prófétája

Hogy mi ebből a tanulság? Hogy ki és mi az, ami felkészít az anyaságra, és vezet végig ezen a kátyúkkal kicakkozott  viharos úton úgy, hogy ne szakadj bele és ne törj össze millió apró darabra, miközben attól félsz, hogy az egészet rosszul csinálod? A válasz TE vagy anyukám! Te, akinek fogalmad sincs, hogy a pelenkázást eszik-e vagy isszák. Te, aki azt hitted a fejőgépre, hogy sztereó fülhallgató, és te, aki az origamiról azt gondoltad, hogy egy fenszi teafajta a Starbucks-ban. És megint te, aki azt feltételezted, hogy napi 12 óra alvás nélkül meghalnál, miközben évek óta jó, ha megvan az 5 óra egyben, és köszönöd szépen remekül vagy. És újra te, aki nem voltál lusta, leültél és bebifláztad a Gyerekdalok és Mondókák összest, mert előtte világ életedben rühelltél énekelni, de aztán megláttad a gyereked arcát, amikor valamit halandzsa énekeltél neki, és akkor elhatároztad, hogy akkor te bizony az összes bugyuta dalocskát megtanulod. Te és a tanácstalanságod és a félelmeid, ti hárman köszönitek szépen, megoldjátok. Sem szakkör, sem iskola, sem könyv, csak ti hárman. Meglátod, így lesz!

Spira Eszter